Mai cikkünkben a motiváció fenntartásával foglalkozunk majd, vagyis, hogy miért tud még a „nagy öregeknek” is új kihívásokat nyújtani a játék?
Nagyon sokunknak a HKK-n kívül bizony más hobbija is van, és személyes példámon keresztül tapasztalom azt, hogy néha bizony ebbe-abba bele lehet fásulni, már nem ugyanolyan, mint régen, megunja az ember. Akkor mégis miért lehet az, hogy van, akinek a HKK-ban már évtizedes múltja van? Valószínű a válasz a játék sokrétűségében keresendő, hiszen aki jobban beleássa magát a játék rejtelmeibe, az tudja, hogy nem egy egyszerű mesekártyáról van bizony szó.
Magát a játékot megszeretni nagyon könnyű, viszont hosszú-hosszú éveken át szerelmesnek maradni bele az kemény dió. Kezdetben az újdonsága varázsa hatalmas, rengeteg a lehetőség, még minden koncepció új és így tovább, számtalan indokot fel tudunk sorolni, hogy miért jó elkezdeni HKK-zni. Az évek során számos kiváló játékos hagyta abba a játékot, aminek szintén számtalan oka lehet, pl. másik kártyára váltott, vagy egyszerűen más irányba terelte az élet.
Szerencsére több olyan játékos is van a versenyeken, akik bizony lassan több mint egy évtizede játszanak a játékkal. De mi motiválja őket? Nem unalmas mindig ugyanazzal a paklikkal játszani?
Először is kicsit meg kell cáfolnom az előző állításomat, hiszen a játékosok nem folyamatosan ugyanazokkal a deckekkel játszanak a versenyeken, hiszen a folyamatosan megjelenő kiegészítőkkel számos új lehetőség nyílik meg, egy leszedést vagy countert egy olcsóbbra, vagy univerzálisabbra cserélünk, de ez csak egy példa a sok közül. Mindannyian tudjuk, hogy a lehetőségek szinte korlátlanok, így a játék gyakorlatilag megunhatatlan (kellene, hogy legyen).
Ami miatt igazán sokan játsszák még mindig a HKK-t – úgy gondolom –, az a folyamatos versenyzési lehetőség. Szerencsére ebből igencsak sok van a országban (és örömmel látom, hogy a budapesti játékosok is előszeretettel látogatták az elmúlt időszakban a vidéki versenyeket), hiszen ki ne szeretné bizonyítani, hogy ő a legjobb valamiben?
Ti mit gondoltok, miért népszerű a játék még a sok éve versenyző, már minden paklit kipróbáló játékosok körében is?
Jó (és még sok) játékot kívánok!
Egyed Dávid
HKK Blog 
az egyik legfőbb vonzerő a közösség, illetve az azon belüli zártabb baráti körök, amiket egykoron a kártya hozott össze és mai napig alapjául szolgál egy kis közös mókázásnak. a versenygyőzelmek, díjak és új kiegészítők/szabályok lehetnek ugyan motivációs tényezők, de megfelelő közeg nélkül ezek nem képesek tartósan fenntartani a kötődést, ugyanakkor fordított esetben, jó társasággal cipősdobozból is élvezetes maradhat a játék bármeddig
Teljesen egyet értek, én is ezt említettem volna elsőként. A barátságok ugyanis a közös élmények mentén szerveződnek, ilyenek a gyakorlások, versenyek, vagy a “csak úgy” összejövetelek is. Ezek elé nem szabadna kerülnie sem a változatos pakliknak, sem a folyamatos megmérettetési lehetőségnek. Kevesebb lenne a csalás is, ha többen így gondolkodnának.
nézzünk egy példát: itt vagyok én, “falusi” gyerek. a környéken senki nem játszik HKK-t, így itt nincs kivel mókázni. nekem nem olyan vészes beutaznom mondjuk a dungeonba, 45-60 perc oda, ugyanannyi vissza, de hétköznap, meló után mégsincs nagy motiváció, hogy eltöltsek annyi időt utazással, amennyit ott játszhatok, és akkor teszem azt nincs lent olyan ember akivel lehet játszani (akivel mondjuk szeretek, vagy akinek olyan a deckje, ami ellen van értelme kiállnom), és akkor még nem beszéltem az utazási költségről… így különleges alkalomnak kell lennie ahhoz, hogy hétköznap bemenjek. sajnos a versenyre való felkészülés sem elég motiváció. viszont igyekszem minden versenyen ott lenni, mert ott mivel nem választhatsz ellenfelet, így nem siránkozol (…), hogy ki ellen kell játszanod, biztosan játszhatsz, biztosan izgalmas lesz, hiszen van tétje, és mivel “sokan” vagyunk így megfelelő társaságot is találhatsz. így én is a versenyeknek adnám a pontot. főleg, mivel a játék a metagame miatt közel sem olyan változatos, mint amit a lapkészlet megenged, kb 10 féle pakli van (elnagyolva,hagyományos környezetben) amivel lehet játszani. ezért van olyan nagy sikere a korlátozott és egyedi versenyeknek, ahol előkerülhet a sok elfeledett kártya, és tényleg megmutatja magát a játék sok színe.
Hm… Igen, vannak sokan, akiknek lassan évtizedes játéktapasztalata van, és vannak páran, akik egészen a kezdetektől játszanak… :o)
Hogy miben áll a HKK varázsa? Egyértelműen a versenyekben. Ha nem lennének versenyek, biztos nem játszanék, ugyanis nincs kivel. Valszeg akkor rákockulnék az online verzióra.
A versenyekre való felkészülés, a kártyák összecserélgetése, beszerzése, menedzselése önálló játékelem, mint ahogyan maga a verseny is az, és persze ez a kis közösség, mint társadalmi csoport, is sok-sok pozitív élményt nyújt.
Régen – amíg volt kivel játszani – itthon ültünk össze hárman, hol egyikünknél, hol másikunknál. Baráti meccsek voltak, és nagyon jól szórakoztunk. Aztán öcsémmel, majd a nagylányommal nyomtuk itthon. Aztán hétvégéken, öcsém barátaival, ismerősökkel.
A legnagyobb vonzereje a játéknak a végtelenhez közeli variabilitása.
Számomra a játék perpill három részből áll: a lapkészlet menedzsmentből (és ide sorolom a fórumozgatást is), a versenyekre való felkészülésből, és magukból a versenyekből. Mindhárom önállóan is megunhatatlan élmény.
Úgy látom én is, mint páran az előttem szólók közül: a közös program a barátokkal, nagyon sokáig vonzóvá teheti a HKK-zást!
Nálunk nem számít(ott) a versenyképes paklik csekély száma. (értsd: kontroll nyer vagy horda? – ’90-es évek végén)
Nem számít(ott) az sem, hogy lesz-e verseny vagy sem. Összeültünk játszani, mert egyszerűen jól éreztük magunkat!
Ma már ezeket nyugodtan ki lehet egészíteni a versenyszellemmel, változatos versenykörnyezettel meg egyebekkel. (Közel 20 éve azért még egy kicsit más volt…)
A legfontosabb szerintem (is) a társaság!
Javarészt én is ezért hagytam abba a versenyzést 2003-ban: a haverok egyszerűen elfogytak a kártyaasztalok mellől: a munka, a család – egyszerűen felnőtt mindenki. Szerencsém, hogy addigra Nemzeti Bajnok voltam, így nem maradt hiányérzetem a játékkal kapcsolatban. De a barátok társasága egy versenyen, az pótolhatatlan maradt! 🙂
1996 végén kezdtem, ‘vidéken’, Szigetszentmiklóson egy helyi klubban, ahol 5-6 fő volt aki tolta a HKK-t. Amikor először felkerestem a klubbot 4 fő (fejenként átlagosan 1-2 alappakli és 1-2 chd kiegészítő) kis lapkészletből játszotta. Jópofa volt az ötlet, hogy te válogathatod össze a paklidat, ugyanakkor megmarad egy szerencsefaktor, hogy mit húzol először fel belőle. Elég hamar rabul ejtett és elkezdtem a kombinálgatást. 🙂
Emlékszem, az első versenypaklim egy élet/halál/teljesség tornyos agglomerátor/kőevő/törpe építkezős pakli volt. Elszigetelten a forrástól egész más élmény volt egy ilyen paklival játszani, mert az ellenfeleim is hasonló ‘kiforrott’ versenypaklival tolták és minden változtatásnak óriási szerepe volt. Belterjes játékunkban mindig nagy csere-bere folyt és megvoltak a saját ‘spoilereink’. Csúcs a teljesség tornya volt. 😀
Beszereztem 2 bibircsók óriást, akik egymaguk felhúzták az épületeket… 8vp passzív, 3/4 >). Hatalmas volt. Mind a mai napig jobban kedvelem, ha egy korlátozott környezetben kell variálni és nem a lapkészlet dönti el az esélyeket (ha nincs meg minden csúcsragadozó, esélyed sincs). Leginkább a bontott formátumok közelítenek ehhez: a draft, sealed deck… Első körben engem az ragadott meg, hogy többed magammal kombinálhatok és olyanok ellen játszhatok, akik szintén élvezik ezt. Magas szintű szellemi kihívásnak éltem meg, amit játékos formában űzhetek.
Engem mindig motivált ha egy jobb ellen játszhatok, mert hittem benne, hogy le tudom győzni, csak idő kérdése (aztán ez legtöbbször így is volt, de természetesen nem minden esetben 😉 ). Egyáltalán nem kedvetlenítettek el a kezdeti kudarcok versenyen. A legjobbaktól leshettem el a játék fortélyait (Korányi, Kisborsó, Abbas, Sass, Holtzinger) és az első nemzetin már sikerült a legjobb 16-ba bejutni, ahol a bajnoktól kaptam ki. Fantasztikus érzés volt 17 évesen ez az eredmény, de erről többet tudnak mesélni azok, akik ennyi idősen már bajnokok is lettek. 🙂
Ekkor már inkább az motivált, hogy versenyeken eredményes legyek és mindig tudjak javítani a paklimon.
Még mielőtt önéletrajzba fognék, felhasználom ezt a ‘kis’ bevezetőt arra, hogy számot vessek arról, hogy mi is az ami engem leginkább motivál még a mai napig is a HKK kapcsán. Talán az, hogy olyan közösségben lehetek, akiken azt érzem, hogy élvezik és szeretik ezt a játékot játszani. Azt érzem, hogy kiváló elmék agyalnak hasonló dolgon mint én és kihívást jelent megmérettetni. Köszönöm, hogy felvetettétek ezt a topicot és megismerhetjük több játékos véleményét is. Megtiszteltetés Veletek játszani Urak! 🙂
Örömmel látom a jó társaságra és barátságokra hivatkozók hozzászólásait, de azért azt el kell ismernetek, hogy megfelelő elfoglaltság nélkül nem-, vagy nem így töltöttétek volna el együtt ezt az időt.
A HKK egy nagyon változatos játék, egy kegyetlenül összetett szabályrendszerrel, aminek a megtanulásába befektetett idő is egy komoly vonzalmat épít ki az emberben. Nem szívesen hagynánk abba a játékot az után a sok kártyázással eltöltött óra/nap/hónap/év után. De ez (nálam legalábbis) egyáltalán nem pesszimizmusban nyilvánul meg: a tudat, hogy ennyit fektettem ebbe a hobbiba annyival élvezetesebbé teszi számomra a játékot. A klasszikus “nerd” felfogást követem, ami szerint “szeretem, mert megküzdöttem azért, hogy szerethessem.”
A fentebbi komplexitás nálam leginkább a kiegészítőnkénti új szabályokban testesül meg, ha a dolgok technikai oldalát nézzük. Feldolgozható időszakonként jól megbolygatják a játék állóvizét, ami minden egyes kiegészítővel szó szerint egy újabb vérfrissítést ad a metagamenek. Ez egy számomra nagyon szimpatikus stratégia, amit én szívem szerint még egy kicsit jobban is erőltetnék, kiegészítőnként 3-4 új szabályra emelve.
Fontos még, hogy a játékban (jelenleg) 9+2 lapszín létezik, ami a pakliépítésnek is egy külön hangulatos fázist kölcsönöz. Nem elég csak úgy összedobálni a játék sztárjait, több szinten is kell előtte rendszerezni. Az már csak hab a szerepjátékos tortán, hogy minden egyes színhez különböző háttérvilágú élőlények, varázslatok, képességek, stb. tartoznak.
És természetesen ez az egész mit sem érne a versenyek központi szervezése nélkül. A tény, hogy a Beholder Kft. színvonalas versenyeket szervez, illetve szponzorál országszerte a kezdetektől fogva, talán a legfőbb oka annak, hogy a játék mind a mai napig képes volt életben maradni. Kétlem, hogy bárki más, pusztán játékosi szervezettségből képes lett volna ilyen sokáig fenntartani az érdeklődést a játék iránt. A jó társaságoknak is kell néha egy megfelelő alkalom, hogy összejöjjenek, ami megfelelő külső szervezés nélkül nem mindig olyan jó.